Lázár Ervin

1936 – 2006

Idézetek Lázár Ervintől a „Szerelmes földrajz — A Négyszögletű kerek erdő — Lázár Ervin” című filmből:

„Hát ez gyakran előfordul, hogy az ember szeretne láthatatlan lenni és eltűnni. De van ennek más módja is: itt az erdőn túl nem olyan messze van egy kis falu, Kisszékelynek hívják, és ott nekünk van egy kis házunk, és oda el lehet néha bújni. Olyan, mintha egy fatörzsbe bújna az ember.”

„A Négyszögletű Kerek Erdő egy olyan világnak a jelképe, ami nincs, de nagyon jó volna, ha lenne, és a meséimben úgy szerepel, mint a béke szigete, még akkor is, hogyha néha-néha föltűnik benne Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, de láthatod hogy itt már Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon le van győzve, ez itt valóban majdnem a béke szigete, ami itt van a hátam mögött.”

„Akit nagy csalatkozások értek a világban, az ebben a Négyszögletű Kerek Erdőben vágyakozik egy olyan közösségbe, ahol megértésre talál. S mivel hogy én onnan indultam, egy olyan közösségből, ahol megértésre találtam, örökké oda vágyódom. És gondolom ezért írtam erről a Négyszögletű Kerek Erdőről, amit most a televízió segítségével végre a valóságban is megtaláltunk.”


 

Idézetek Lázár Ervintől a “Kisszékelyi füzet (1997-2006)” elnevezésű naplójából (Lázár Ervin: Napló. Osiris Kiadó, 2007):

„június 26. szombat
Megint gyönyörűséges minden. A fű, a fák, a csend. Persze ha mindig itt kellene élned, azt nem bírnád, fiú. De nem is arról van szó. Hanem arról, hogy most ez így nagyon szép és szívderítő. A világvégiség csodálatos előnyei. Meg a szegénységé. Azt hiszem, ma nem leszek túlságosan bőbeszédű (…) A villanyóra-leolvasó bezárta a villanyórát. Pedig láthatta, hogy benne van a fészek. Remélem költési szünet van. Nem merek belenézni. Egy deszkakeretet kellene nekik csinálni.”

„július 12. szombat
Tegnap jöttünk. Este sokáig ücsörögtem a kukszliban, azon gondolkodván, hogy miért lett ily bizalmatlan hozzám a fikciós irodalom, avagy fordítva, bennem miért rendült meg a kitalált történetbe vetett bizalom. Azért-e, mert 18 éves koromban a versíró múzsám, most meg hetven felé közelegve a loncsos prózaíró múzsám is elhagyott. Akárhogy is van, írni nem tudok, igaz, nem is erőltetem, az odaülésig sem jutok el, pedig ha leül az ember, akkor túl van az egyik legnagyobb akadályon.
Azt írta Pál apostol: „A szeretet nem múlik el” , és ezt szerintem nem hétköznapi értelemben gondolta, hanem úgy, hogy a szeret mint anyag fölötti fluidum összegyűlik, és megváltoztatja majd a világot. Ha lesz bennünk elég szeretet.

„július 20. vasárnap
(…) Gabika háza fölött elröpült két holló. Varjú – mondta Béni, mire az egyik megszólalt jó mély hollóhangon. Valamiért azt képzeltem, hogy a hollók szerencsét hoznak. (Két-három évvel ezelőtt is láttunk két hollót Imrééknél a Babaszón.) Úgyhogy este biztos voltam benne, hogy megnyerjük a vízilabda világbajnoki döntőt. Meg is nyertük.”

„jún. 23. szombat
(…) A felsőbb hatalom természetesen csakis egy lehet, az, akit Istennek nevezünk. Ezt fontos ideírni, mert jól tudom, hogy a ma divatos sci-fi Isten létezését kérdőjelezi. Bármeddig megyünk vissza – ufó, földönkívüliek –, mindenütt az embert találjuk. A mindenható embert! Pedig tudnunk kellene, hogy a világűrben a Földön kívül nincs élet – nincs Isten által szentesített élet, lelkes élet. Lehet, hogy vannak a világmindenségben őseink által létesített objektumok, amelyek majd a nagy utazás tájékoztatását szolgálják, de emberi élet csak a Földön van. Jelenleg. Aztán ott lesz, ahova az út vezet. Évmilliárdokon keresztül. És mindeközben az emberi szív és az emberi jóság, a szeretet átalakítja a teljes anyagi világot. Egy magasabb rendűvé. Mert hihetjük–e azt, hogy az anyag, amivel táplálkozunk, átmegy a szervezetünkön, az éppen olyan természeti objektum (ez rossz szó, majd találni kell helyette mást) marad, mint korábban. A táplálékból nemcsak ürülék lesz, hanem mosoly is. Fájdalom és öröm, együtt érző cselekedet. Szeretet. Az anyag megmaradásának törvénye szerint ez azt jelenti, hogy valamilyen magasabb rendűvé tudjuk átalakítani a kézzelfoghatót. Kézzel foghatatlanná. Istenhez közelítővé. Évmilliárdok múlva a teljes világegyetem anyagát, köveket, fémeket, gázokat, nyomelemeket, mindent azzá a magasabb rendűvé alakítunk. Aki szeretetben él megmarad. Aki csak magának él elveszik. Visszahull az anyagba. Igyekszünk, hogy minél több fény legyen belőlünk. Közelítünk.”

„jún. 14.
Tegnap szürkületkor felmentem a horgoson a „fennsíkra”. Már majdnem fölértem az elágazáshoz, amikor egy macskát vettem észre. Ám első pillantásra is nagyon furcsa macska volt. Mitől olyan széles ennek a fara?Talán vadmacska? (Volt benne valami vados.) Ekkor oldalra fordult, észrevettem a pofáján a csíkot. De hiszen ez borz!”

„jún.3. kedd
(…) Délután ötkor a horgoson keresztül fölmentem a Babaszó „hátára”. (Most éppen egy zöld küllő szól a parti kert valamelyikén) Rögtön a szurdok elején nagy mozgás a fákon. Mátyásmadarak, azaz szajkók. Legalább heten-nyolcan lehettek. Na most jön a riasztó rikács, gondoltam, de nem. Ijedten röpdöstek, és egy halk hívó hangon kívül semmi. Bizonyára a fiatalok éppen most röpültek ki a fészekből – mintha a színük is mattabb lett volna, mint az öregeké – és éppen hogy az volt a céljuk, hogy elrejtőzzenek, semmint, hogy fölhívják magukra a figyelmet. A kanyar után már hallottam a gyurgyókákat – megbántam, hogy fehér pólót vettem magamra, biztos feltűnő –, s nemsokára meg is láttam őket, szinte egy helyben lebegtek a fészkelőhelyük fölött, és nyilván engem figyeltek. A doktornő drótkerítésén négy vagy öt üldögélt, mind a völgy felé nézett, mint a kottafejek.”

„jún. 10. szombat
Tegnap június elejéhez nem illő, de igazi kánikulában jöttünk át a Mezőségen? Sárréten? (Soponya-Sáregres), és a nagy melegben éreztem, hogy mennyire ehhez a tájhoz tartozom. Majdnem sík, tele vízzel, életerővel (…) érzed, ha leböksz egy ágacskát, megered. És mennyi emlék (mi az, hogy emlék?! A megélt időt, az életet, a valóságost is, az elképzeltet is idézi fel a táj meg a nyár, rég meghalt emberek létezéséről tudósít: itt vagyunk, ez a táj és ez a nyár mi vagyunk, nem látod!).
Tollamból a tinta kifogy, de belőlem a lelkesedés nem. Lelkesedés?Talán csak az élet egy másik dimenziójának felismerése. Valami nagy állandóság, azt nem merem leírni, hogy öröklét. Az, hogy ami egyszer megtörtént – a külső és belső történések szabályai szerint –, az nem múlik el soha. Van egy tartomány, amelyben szilárdan megmarad.”